Ippolit Matvejevics homlokát ráncolva festette a vastáblákat.

A briliánsvadászatban eltelt fél év alatt levetkőzte régi szokásait.

...Osztap, aki nap nap után együtt volt Ippolit Matvejeviccsel, semmiféle változást sem vett észre rajta. Pedig Ippolit Matvejevics rendkívül megváltozott. Még járása is megváltozott, szeme vad kifejezésű lett, és kinőtt bajusza sem meredezett már a földfelszínnel párhuzamosan, hanem majdnem merőlegesen, mint egy kivénhedt kandúré.

Belsőleg is megváltozott Ippolit Matvejevics. Jellemében olyan vonások alakultak ki, melyek azelőtt idegenek voltak tőle: határozottság és kegyetlenség... Kissé meghibbant, és titkos gyűlöletet melengetett szívében üzlettársa iránt.

Ippolit Matvejevicset az utóbbi időben állandó gyanú mardosta. Attól félt, hogy Osztap egyedül nyitja fel a széket, s a kincset megkaparintva elutazik, őt magát áldozatul dobva a sors szeszélyének...

A folyosóról lábdobogás hallatszott, valaki belebotlott a páncélszekrénybe, majd a furnérajtó feltárult, olyan könnyedséggel, amilyennel szél fordít át egy papírlapot. A küszöbön a nagy kombinátor állt. Merő víz volt, orcája piros almaként égett. Erősen lihegett.

- Ippolit Matvejevics! - kiáltotta. - Hallgasson ide, Ippolit Matvejevics!

Vorobjanyinov elámult. A technikai igazgató még sohasem szólította kereszt- és atyai nevén. És egyszerre mindent megértett...

- Megvan? - nyögte ki.

- Megvan! Ah, Kisza, hogy az ördög bújjon magába!

- Ne kiabáljon, mindent meghallanak.

- Igaz, igaz, meghallhatják - halkította gyorsan suttogóra hangját Osztap. - Megvan, Kisza, megvan, és ha akarja, nyomban meg is mutathatom. A Vasutasklubban van, az új klubban...

Miután megmutatta a marsallnak a széket, amely a sakk-kör szobájában állt, és a legközönségesebb Gambs-külsővel bírt, jóllehet mérhetetlen értéket rejtett magában, Osztap a folyosóra vonszolta Vorobianyinovot. Itt egy lélek sem volt. Osztap a télire még be nem ragasztott ablakhoz lépett, és megfordította kilincsét.

- Ezen az ablakon keresztül könnyen és fájdalommentesen bejuthatunk a klubba, ma éjszaka bármelyik órában. Jegyezze meg, Kisza: harmadik ablak a főlépcsőtől.

Tiszta szívből nevetett, és arcát koncessziós társa nedves kabátujjára hajtotta.

- No, mondja, mit fog venni, Kisza? Na mit? Hiszen semmi fantáziája sincsen. Istenemre, tizenötezer rubel még sok is lesz magának...

Ippolit Matvejevics kirántotta karját a másikéból, és gyorsan előrement. Az ilyen tréfák félőrültté tették. Osztap a rózsaszínű villa bejáratánál érte utol Vorobjanyinovot.

- Igazán megharagudott rám? - kérdezte. - Hiszen csak tréfáltam. A magát megillető három percentet feltétlenül meg fogja kapni. Istenemre, három percent elég magának, Kisza.

Ippolit Matvejevics komoran ment be a szobába.

Ezek voltak a nagy kombinátor utolsó szavai. Nyugodt, mély, üdítő és álomképektől nem zavart álomba szenderült.

Ippolit Matvejevics kiment az utcára. Tele volt kétségbeeséssel és elkeseredéssel... Egyetlen vágya volt: minél gyorsabban végezni mindennel.

Bement a szobába, szigorú pillantást vetett az alvó Osztapra, megtörölte szemüvegét, és az ablakpárkányról felvette a borotvát...

Ippolit Matvejevics a lépcsőházig botorkált, és figyelmesen hallgatózott. A lépcsőn senki sem járt. Az utcáról beszűrődött egy ló patkócsattogása, élesen és röviden, mintha számológépen dolgozott volna valaki. A marsall macskaléptekkel visszatért a szobába, Osztap kabátjából húsz rubellel együtt kivette a laposfogót, fejébe nyomta piszkos tengernagysapkáját, és megint hallgatózott.

...Ippolit Matvejevics, halántékán érezve az ütőér másodpercenkénti verését, kabátja jobb ujját könyöke fölé tűrte, meztelen alsókarját körülcsavarta egy törülközővel, az ajtóhoz ment, zsebéből kivette a borotvát, és szemével a szobatávolságot lemérne, lecsavarta a kapcsolót. A villany elaludt, de az utcai lámpa kékes akváriumfénye kissé megvilágította a szobát.

- Annál jobb - suttogta maga elé Ippolit Matvejevics. A fekvőhely fejrészéhez lépett, s messzire eltartva a borotvát, az egész pengét egyetlen lendülettel ferdén beledöfte Osztap torkába. A nagy kombinátor olyan hangot hallatott, mint egy konyhai lefolyókagyló, mikor a vízmaradékot magába szívja. Ippolit Matvejevics annyira ügyes volt, hogy vér nem fröccsent ruhájára. Kabátjával a kőfalat súrolva, a kék ajtóhoz lopakodott, s egy pillanatra ismét megnézte Osztapot. Teste kettőt rándult, és a székek támlájához hanyatlott. Az utcáról beszűrődő fény egy fekete tócsán csillant meg, amely a padlón képződött.

"Milyen tócsa ez? - villant fel Ippolit Matvejevicsben. Igen, igen, vér... Bender elvtárs meghalt."

Vorobjanyinov lecsavarta karjáról a kissé bevérződött törülközőt, eldobta, a borotvát óvatosan letette a padlóra, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és eltávozott.

A nagy kombinátor a szerencse küszöbén halt meg, amelyet képzeletében kirajzolt magának.

Az utcára leérve, Ippolit Matvejevics meggyorsította lépteit.

"Valamennyi briliáns az enyém, nem néhány percent" dünnyögte, és a Kalancsevszkaja tér felé indult.

(Forrás: Ilf-Petrov: Tizenkét szék.)

De uraim - mondta Gyagyov -, mit beszélnek olyan tizedrangú állásról, mint amilyen egy nemesi marsallé! A kormányzó személyéről kell gondoskodnunk, s nem a marsalléról. Kezdjük el a dolgot a kormányzón...

Papírlapokkal szavaztak. Gyagyovra négy szavazat esett. Csarusnyikovra kettő...

A jószívű Jelena Sztanyiszlavovna azonnal szót emelt:

- Javaslom, hogy polgármesternek mindazonáltal monsieur Csarusnyikovot válasszuk meg.

A papírlapok behulltak egy üres cukrosdobozba.

- Hat szavazat mellette - mondta Poleszov -, egy papírlap pedig üres.

- Gratulálok, polgármester úr! - szólt Kiszljarszkij, akinek arcáról lerítt, hogy megint ő tartózkodott a szavazástól. - Gratulálok!

Csarusnyikovval madarat lehetett volna fogatni. ...

Tankerületi gondnoknak a nemesi gimnázium hajdani igazgatóját, Raszpopovot jelölték, aki jelenleg antikvárius volt... Raszpopovot egyhangúlag választották meg, egy szavazólap üres maradt.

Végigmenve az ismerősök és rokonok névsorán, megválasztották a rendőrfőkapitányt, a Súly- és Mértékhitelesítő Hivatal főnökét, a főszámvevőt, az illetékügyi, adóügyi és gyári felügyelőt; betöltötték a kerületi ügyész, a törvényszéki elnök, a titkár és bírák üresedésben levő állásait; kijelölték az árvaszék s végül az elöljáróság elnökeit. Jelena Sztanyiszlavovnát a "Tejcsöpp" és a "Fehér virág" egyesületek védnöknőjévé választották meg. Nyikesát és Vlágyát, fiatal korukra való tekintettel, különleges megbízatású tisztviselőkké nevezték ki a kormányzó mellé.

- Bocs-csánat! - kiáltott fel egyszerre Csarusnyikov. - A kormányzónak két egész hivatalnokot? Hát nekem?

- Státus szerint - ellenkezett a kormányzó szelíden - a polgármestert különleges megbízatású hivatalnokok nem illetik meg.

- Akkor hát titkárt.

Gyagyov beleegyezett. Jelena Sztanyiszlavovna is felélénkült.

- Nem lehetne-e... - kezdte elpirulva. - Van egy fiatalember ismerősöm, nagyon kedves és jól nevelt ifjú. Madame Cserkeszova fia... Nagyon, nagyon kedves, nagyon tehetséges. Jelenleg állástalan. A munkaközvetítő hivatalban van nyilvántartva. Megígérték neki, hogy hamarosan elhelyezik valamelyik szövetkezetnél... Nem vehetné maga mellé? Az anyja rendkívül hálás lesz.

- Talán - felelte Csarusnyikov kegyesen. - Mi az önök véleménye, uraim? Jól van. Azt hiszem, sikerülni fog.

- Így hát, ha nem tévedek, nagy általánosságban elintéztünk mindent - állapította meg Gyagyov. - Vagy nem?

- S velem mi lesz? - hallatszott egyszerre egy vékony, izgatott hang.

Valamennyien megfordultak. A sarokban, a papagáj mellett, lesújtottan állt Poleszov. Fekete szempilláira könnyek buggyantak ki. Mindnyájan nagyon röstelkedtek. A vendégeknek nyomban eszükbe jutott, hogy Viktor Mihajlovics vodkáját isszák, aki emellett a "Kard és Sas Szövetség" sztargorodi alakulatának egyik fő szervezője.

Jelena Sztanyiszlavovna halántékához kapott, és ijedten felkiáltott.

Felkelt székéről, és megcsókolta a lakatos-arisztokrata füstös homlokát....

- Tegyük talán tűzoltóparancsnokká?

- Tűzoltóparancsnokká? - lobbant fel hirtelen Viktor Mihajlovics.

Tűzoltókocsik, szikrázó lángnyelvek, trombitaharsogás és dobpergés villant el egy másodperc alatt lelki szemei előtt. Balták csillogtak, füstölgő fáklyák lobogtak, a föld meghasadt, és hollófekete sárkányok röpítették a kigyulladt városi színház felé.

- Tűzoltóparancsnokká? Én akarok tűzoltóparancsnok lenni!

- Akkor pompás! Gratulálok. Mától fogva ön a tűzoltóparancsnok.

- A tűzőrség virágzására! - szólt a tőzsdetanács elnöke gúnyosan.

Valamennyien Kiszljarszkijra támadtak:

- Ön mindig baloldali volt! Ismerjük!

- Már mennyiben vagyok én baloldali, urak?

- Tudjuk, tudjuk!

- Baloldali!

- Minden zsidó baloldali!

- Istenemre, nem értem az ilyen tréfát, urak.

- Baloldali, baloldali, ne titkolja!

- Éjjel Miljukovot látja álmában!

- Kadet! Kadet!

- A kadetok adták el Finnországot, és fogadtak el pénzt a japánoktól! - bődült el egyszerre Csarusnyikov. - Ők lázították fel az örményeket!

Kiszljarszkij nem bírta elviselni az alaptalan vádak özönét. A tőzsdetanács elnöke sápadtan, csillogó szemmel fogózott meg egy szék támlájában, és csengő hangon tett hitet:

- Mindig októbrista voltam, és az is maradok.

Boncolgatni kezdték, hogy ki melyik párttal rokonszenvez.

- A demokrácia mindenek fölött áll, urak - jelentette ki Csarusnyikov. - Városi önkormányzatunk demokratikus kell hogy legyen. De kadetkák nélkül. Elég mocskot fröcsköltek ránk tizenhétben!

- Remélem - érdeklődött a kormányzó csípősen -, hogy közöttünk nincsenek úgynevezett szociáldemokraták?

Az októbristáknál, akiket a gyűlésen Kiszljarszkij képviselt, senki sem volt baloldalibb. Csarusnyikov "közép"-nek vallotta magát. A szélsőjobboldalon a tűzoltóparancsnok állt. Annyira jobboldali volt, hogy még azt sem tudta, melyik párthoz tartozik.

(Legutóbbi bejegyzésem folytatása. Forrás: Ilf-Petrov: A tizenkét szék.)

Fél tizenkettőkor, északnyugat felől, Csmarovka falu irányából, egy fiatal, huszonnyolc éves férfi jött be Sztargorodba. ...

A fiatalember derékba szabott, zöld kabátban jött be a városba. Izmos nyakán régi gyapjúsálat tekert körül többszörösen, lábán narancsszínű, antilop betétes lakkcipő volt.

... A 28-s számú, szép, kétemeletes villa előtt, amely "Sz. Sz. Sz. R., O. Sz. F. Sz. K., Sztargorod Kormányzóság népjóléti osztályának 2-es sz. szociális otthona" felírást viselt, a fiatalember megállt, hogy tüzet kérjen az öreg házmestertől, aki a kapu melletti kőpadon üldögélt.

- Aztán mi volt ebben a házban a történelmi materializmus előtt?

- A régi rendszer alatt a gazdám lakott itt.

- Hallod-e, öregapám - mondta -, nem volna rossz egy kis itóka.

- Ha meghívsz...

Eltűntek egy órára, mikor pedig visszatértek, a házmester már a legodaadóbb barátja volt a fiatalembernek.

- Akkor hát nálad töltöm az éjszakát - mondta az új barát.

- Felőlem egy egész életre is maradhatsz.

Miután ily gyorsan célt ért, a vendég fürgén lement a házmesterlakásba, levetette narancsszínű cipőjét, és kinyújtózott a padon, másnapi haditervét mérlegelve.

A fiatalembert Osztap Bendernek hívták. Életrajzából rendszerint csak egyetlen részletet volt hajlandó elárulni: "Apám - szokta mondani - török alattvaló volt." A török alattvaló fia sokszor cserélt már életében foglalkozást. Eleven vérmérséklete megakadályozta abban, hogy egyetlen dolognak szentelje magát, és állandóan ide-oda dobálta az országban. Most éppen Sztargorodba vetette, zokni nélkül, kulcs nélkül, lakás nélkül és pénz nélkül.

Amint ott feküdt a bűzösen meleg házmesterfülkében, pályafutásának két lehetséges változatát csiszolgatta elméjében.

Most eszmélt rá, hogy a házmester már régóta lelkesen beszél valamiről. Kitűnt, hogy a ház hajdani gazdájával kapcsolatos emlékeinek adta át magát.

- A rendőrfőnök tisztelgett előtte... Csak köszöntési borravalókból összegyűlik tizenöt rubel évente... Még azt is megígérte, hogy érmet szerez.

- Nos és adtak?

-Bevallom, nem sikerült a dolog.

- No és az uraddal mi történt, lepuffantották? - kérdezte váratlanul Osztap.

- Senki sem puffantotta le. Önként elutazott.

A házmester tisztelettel nézett Benderre.

- Hát aztán hová utazott el az urad?

- Ki tudja? Azt beszélték, hogy Párizsba.

E pillanatban megszólalt a rozsdás csengő az ajtó fölött. A házmester nyögve az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta, s álmélkodva visszatántorodott. A legfelső lépcsőfokon Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov állt, fekete bajusszal és fekete hajjal. Szeme háború előtti fénnyel csillogott a csíptető mögött.

- Nagyságos úr! - ordított föl Tyihon szenvedélyesen. - Párizsból!

- Legyen nyugodt - mondta a másik vendég -, minden rendben van. Nevem Bender! Talán már hallotta?

- Azért ne mondja el senkinek, hogy látott... - szólt kérlelve. - Valóban azt gondolhatják, hogy emigráns vagyok.

- Lám! Ez aztán kongeniális! Mindenekelőtt az aktíva: adva van egy emigráns, aki visszatért szülővárosába. A passzíva: az emigráns fél, hogy a GPU kezére kerül.

- De hiszen ezerszer megmondtam önnek, hogy nem vagyok emigráns.

- Hát akkor kicsoda? Miért utazott ide?

- N. városból jöttem, egy bizonyos ügyben.

- Milyen ügyben?

- Nos, hát személyes ügyben.

- És ezek után még azt mondja, hogy nem emigráns?... Egyik ismerősöm hazajött...

Ippolit Matvejevics, akit kétségbe ejtettek a Bender ismerőseiről szóló történetek, belátta, hogy az ismeretlen fiatalembert képtelen meggyőzni, és belenyugodott sorsába.

- Jól van - mondta -, mindent meg fogok magyarázni önnek.

"Végtére is segítőtárs nélkül nehezen menne a dolog - gondolta -, a fickó pedig minden hájjal megkent gazembernek látszik. Még hasznomra is lehet."

A briliáns-füst

Ippolit Matvejevics levette fejéről foltos nemezkalapját, szétkefélte bajuszát, amelyből a fésű érintésére egész elektromos szikrakéve pattant ki, és megköszörülve torkát, eltökélten elmondta Osztap Bendernek, az útjába kerülő első jöttmentnek mindazt, amit a briliánsokról haldokló anyósa szavaiból tudott.

Elbeszélése közben Osztap fel-felugrott helyéről, és a vaskályha felé fordulva, lelkesülten kiáltozott:

- A jég megtört, tekintetes esküdtszék! A jég megtört!

Egy óra múlva pedig mindketten a bicegő asztalka mellett ültek, és összedugott fejjel olvasták az ékszerek hosszú jegyzékét, amelyek valaha az anyós ujjait, nyakát, fülét, keblét, haját díszítették.

Ippolit Matvejevics, meg-megigazítva az orrán táncoló csíptetőt, nyomatékkal beszélte:

- Három gyöngysor... Jól emlékszem. Kettő negyven-negyven szemmel, egy pedig, a hosszabb, száztíz szemmel. Egy briliáns nyaklánc... Klavgyija Ivanovna azt mondta, hogy négyezret ér, antik munka...

Ezután következtek a gyűrűk: nem vásári és olcsó jegygyűrűk, hanem vékonyak, könnyűek, tiszta fényű, szikrázó briliánsokkal; nehéz, vakító függők, amelyek szivárványszínű tüzet ontottak a kis női fülre; kígyó alakú karkötők, smaragd pikkelyekkel; brosstű, amelyre ötszáz gyeszjatyina termése ment rá; gyöngy nyakék, amilyet csak egy híres operettprimadonna szerezhetett; és mindennek koronájaként egy negyvenezer rubeles diadém.

Ippolit Matvejevics körülnézett. A nyomorúságos házmesterszoba sötét szögleteiben smaragdszínű tavaszi fény lángolt és reszketett. A mennyezet alatt briliáns-füst úszott. Gyöngyszemek gurultak az asztalon, és peregtek a padlóra. A szobában drágakő-délibáb tükröződött.

Ippolit Matvejevicset csak Osztap hangja térítette magához izgalmából.

- Az objektum nem rossz. A köveket, amint látom, ízléssel válogatták össze. Mennyibe került az egész hecc?

- Hetven-hetvenötezer rubelbe.

- Hm... Szóval, ma százötvenezret ér.

- Valóban? - örült meg Vorobjanyinov.

- Pontosan. Csakhogy, kedves párizsi elvtárs, köphet az egészre.

- Hogyan?

- Nyállal - felelte Osztap -, ahogyan a történelmi materializmus korszakáig köptek. Semmi sem lesz a dologból.

- Hát miért nem?

- Hát azért. Hány szék volt?

- Egy tucat. Szalongarnitúra.

- Valószínű, hogy az ön szalongarnitúrájával már régen befűtöttek.

Vorobjanyinov annyira megijedt, hogy felpattant ültő helyéből.

- Nyugalom, nyugalom. Kezembe veszem az ügyet. Az ülést folytatjuk. Apropó, egy kis szerződést kell kötnünk egymással.

A levegő után kapkodó Ippolit Matvejevics fejbiccentéssel adta beleegyezését. Osztap Bender most hozzáfogott a feltételek kidolgozásához.

- A kincs realizálása esetén jómagam, mint a koncesszió közvetlen részese és az ügy technikai igazgatója, hatvan percentet kapok, a társadalombiztosítási díjat viszont jogában van nem fizetni értem. Nekem egészen mindegy.

Ippolit Matvejevics arca hamuszürke lett.

- Ez rablás fényes nappal.

- Hát ön mennyit óhajtott felajánlani?

- Öt-öt percentet, m-m-mondjuk, tízet. Értse meg, hogy ez tizenötezer rubel.

- Egyéb kívánsága nincsen?

- N-nincsen.

- Azt nem kívánja, hogy ingyen dolgozzam, s hozzá még odaadjam a lakásom kulcsát, ahol a pénz hever?

- Akkor bocsásson meg - felelte Vorobjanyinov orrhangon. - Minden okom megvan feltételezni, hogy magam is megbirkózom a dologgal.

- Ahá! Akkor bocsásson meg - vágott vissza a kitűnő Osztap -, nekem sincs kevesebb okom feltételezni, hogy magam is megbirkózom az ön dolgával.

- Szélhámos! - üvöltött fel Ippolit Matvejevics remegve. Osztap megőrizte hidegvérét.

- Ide hallgasson, párizsi úr! Tudja-e, hogy a briliánsai, mondhatnám, a zsebemben vannak? És ön engem csak annyiban érdekel, amennyiben öregségére le akarom venni a válláról az anyagi gondokat?

Ippolit Matvejevics csak most eszmélt rá, hogy milyen vasmarkok ragadták torkon.

- Húsz percent - mondta morcosan.

- És a kosztom? - kérdezte Osztap gúnyosan. - Huszonöt.

- És a lakáskulcs?

- De hiszen ez harminchét és félezer rubel!

- Minek ez az aprólékosság? Hát nem bánom, legyen ötven percent. Fele az öné, fele az enyém.

Az alkudozás folytatódott. Osztap még tovább engedett. Vorobjanyinov személye iránti tiszteletből beleegyezett negyven percentbe.

- Hatvanezer! - hüledezett Vorobjanyinov.

- Ön nagyon közönséges jellem - viszonozta Bender -, jobban szereti a pénzt, mint kellene.

- Hát maga nem szereti? - hördült fel Ippolit Matvejevics.

- Nem.

- Akkor miért ragaszkodik a hatvanezerhez?

- Elvből!

Ippolit Matvejevics levegő után kapkodott.

- Nos, megtört a jég?

Vorobjanyinov lihegett, és alázatosan felelte:

- Megtört.

-Akkor hát kezet rá, veterán marsall úr!

„Úgy vélem: jogos, hogy mindenki hozzájáruljon a közkiadásokhoz... Kész vagyok mindenről lemondani, amim van, és ha kell, jó szívvel odaadom az ingemet is... Hanem egyedül a közérdeket kell szem előtt tartanunk, és úgy kell cselekednünk, amint az rendeli. Márpedig ez azt rendeli és követeli, hogy ne kérjünk sokat azoktól, akik sokkal bírnak; mert így kevésbé gazdagok lesznek a gazdagok, és szegényebbek a szegények. A szegények a gazdagok vagyonából élnek, ezért szent ez a vagyon. Ne nyúljunk hozzá, mert az céltalan gonoszkodás lenne.

Ha a gazdagoktól szednétek adót, nem lenne belőle nagy hasznotok, mert azok nem sokan vannak, és megfosztanátok magatokat minden segélyforrástól, és nyomorúságba süllyesztenétek az országot. Míg ha minden egyes lakostól vagyonára való tekintet nélkül kértek egy kis támogatást, eleget fogtok összegyűjteni a közszükségletekre; és nem kell tudakozódnotok az után, hogy mivel bírnak a polgárok, akik minden ily természetű kérdezősködést utálatos zaklatásnak tekintenének.

Mindenkit egyenlően és könnyen terhelvén meg, megkímélitek a szegényeket, mivelhogy meghagyjátok nékik a gazdagok vagyonát. És hogyan is lehetne arányba hozni az adózást a gazdagsággal? ... A bőség jelei csalékonyak. Egy azonban bizonyos, hogy mindenki eszik és iszik. Adóztassuk meg az embereket aszerint, hogy mit fogyasztanak. Ez bölcs és igazságos lesz.”

...A sofőr elmagyarázta, hogy luxussal vannak berendezve a déli fekvésű szobák. Ezek a tengerszemre néznek. Mindegyiknek külön terasza van, saját öltözője, fürdőszobája, önműködő hűtő- és fűtőberendezése. A szobák hőmérséklete télen-nyáron huszonegy fok.

- Mit gondol – kérdezte a mesélő -, tudunk még déli fekvésű szobát kapni?

- Azt a portástól tessék megkérdezni - mondta a sofőr.

...Amikor beléptünk a hallba, még nekem is elállt a szavam. Vörös márvány oszlopok tartották a freskókkal díszített mennyezetet. Csiszolt üvegprizmákkal teleaggatott csillárok szórták a fényt. Az oszlopok közt angol klubszékek álltak, mustárszín szarvasbőrrel behúzva. A legszebb azonban a padló volt, melynek mozaikberakása vadászjelenetet ábrázolt, legalább százféle fajtájú, körömnyi vagy még annál is kisebb fadarabokból összerakva. Több száz éves muzeális munka volt, melyen azonban egy karcolás sem látszott; úgy csillogott az üvegprizmák fényében, mint egy velencei tükör.

Miután elintéztük a formalitásokat, megkérdeztem a portást:

- Nincs véletlenül egy üres szobájuk a déli oldalon?

- De van - mondta a portás, és udvariasan meghajolt.

- Nekem igazán nem fontos - mondta a feleségem.

- Reggel kifekhetnénk napozni a teraszra - mondtam neki.

- Ahogy parancsolja - mondta a portás, egy ősz hajú, kissé kövéredő ember, aki fele-fele arányban keverte a vendégnek kijáró tisztelettudást egy előkelő szálloda portásának önérzetével. - Mi azért vagyunk itt, hogy eleget tegyünk vendégeink kívánságainak. A mi igazgatónk - mondta, és hátramutatott egy üvegkuckóra, ahol egy sovány, sötét ruhás, monoklis férfi éppen telefonált - azt szokta mondani: "A vendég szava - Isten szava." Ez a mi jelmondatunk, uram. Készséggel nyitok önöknek - amikor ezt a szót kimondta, mindig meghajolt - egy tóra néző szobát, de ugyanakkor bátor vagyok figyelmükbe ajánlani, hogy vendégeink többnyire az északi szobákat részesítik előnyben.

- Ez furcsa - mondtam.

- Valóban furcsa - hajolt meg a portás. - Most is hét üres szobám van a tengerszem felé néző oldalon, északon viszont csak egy. Számtalanszor előfordult már, hogy a vendég a teraszos szobából áthurcolkodott az északi oldalra, ahol pedig jóval egyszerűbb a berendezés... Önök is - hajolt meg - bármikor cserélhetnek, ha kedvük tartja.

S ezzel átnyújtott egy szobakulcsot.

- Mindjárt fölküldöm a poggyászt - mondta egy utolsó meghajlással, és hanyagul hozzáfűzte még: - Vendégeinknek az a kívánsága, hogy a padlóra nem szabad rálépni.

- Hová nem szabad rálépni? - kérdeztem.

- A padlóra - mondta a portás, és magunkra hagyott.

Összenéztünk. Minthogy szőnyeget sehol sem láttunk, csak a levegőben úszva juthattunk volna el a díszes falépcsőhöz, ha szigorúan betartjuk a tilalmat. Ekkor azonban észrevettem, hogy a tükörsima parkettán itt-ott zsákdarabok, téglák, törött deszkák hevernek.

- Gyere utánam - mondtam a feleségemnek.

Fél lábon ugrálva jutottunk el végre a lépcsőfeljáróig, valahogy úgy, ahogy ugróiskolát játszanak a gyerekek. Itt megálltunk, lihegtünk, összenevettünk, aztán fölszaladtunk a dugóhúzóformán épített, faragványokkal díszes lépcsőn.

...Hozták a vacsorát. Meglepetéssel láttuk, hogy nem bécsi szeletet kaptunk, hanem csinos ezüsttálon, madársalátával és kaviárral díszítve, valamilyen furcsa vagdalékot. Megállítottam a pincért.

- Bocsánatot kérek - mondta elégedett mosollyal. - Az összes vendégek ezt rendelték. Gondoltam, önöknek is készítek egy kis meglepetést.

Valóban, a pincérek ugyanilyen tálakat vittek mindenfelé. A vendégek látható örömmel fogadták a vacsorát; egy ősz hajú dáma, nagy diadémmal a hajában, még meg is tapsolta ezt a sárga színű valamit.

- Mi ez? - kérdeztem, és belekotortam a vagdalékba.

A pincér hamiskásan mosolygott.

- Kutyaeledel.

Eltoltam magamtól a tálat.

- Nem szeretem a rossz vicceket - mondtam ingerülten.

A pincér elkomolyodott.

- Nem tréfálok, uram. Igazgató urunk is megkóstolta. Elsőrendű minőségű kutyaeledel. Vendégeink ragaszkodnak hozzá.

Dühösen az asztalra csaptam.

- Én bécsi szeletet kértem, nem kutyaeledelt.

...

- Nem akarom önt rábeszélni, uram. De nézzen körül, milyen jó étvággyal fogyasztják a mi vendégeink.

Ezt nem lehetett tagadni. Egy szikár, szmokingos férfi - akiről később megtudtuk, hogy világhírű oroszlánvadász - fogcsattogtatva fogyasztotta a kutyaeledelt, miközben minden falatot bőven meghintett törött borssal. A diadémos hölgy pedig még egy adagot rendelt.

- Megkóstolom - mondta a feleségem, amikor a diadémos hölgy nekilátott a második adagnak. Ő mindig azt szereti csinálni, amit a többiek. Az első falat után megsózta a vagdalékot.

- Így még sokkal jobb - mondta aztán.

Az igazgató elégedetten mosolygott, látva, hogy én is megkóstolom a kutyakonzervet; s amikor mind a ketten jó étvággyal falatoztunk, észrevétlenül visszavonult.

Fáradtan a hosszú utazástól, korán nyugodni kívántunk. Szobánkban újabb meglepetés várt ránk: a „svéd király ágya” vetetlen. Viszont az ágy és a szekrény közt, a földre terített matracokon készített nekünk valaki fekhelyet. Felháborodva csöngettem be a szobalányt.

Szép arcú, bársonyos bőrű fiatal lány jött be, akit az én szemrehányásaim cseppet sem bántottak, sőt szemmel látható örömmel töltöttek el.

- Végre-valahára! - kiáltotta. - Tessék elképzelni, mit jelent az alagsorból föl- meg lecipelni ezt a rengeteg matracot! Én persze mukkanni se merek, mert csak próbaidőre vettek föl, és ha a vendégek panaszt emelnek rám, azonnali hatállyal elbocsátanak. Mindjárt hozom a rendes ágyneműt.

- Én csak azt szeretném tudni - mondtam a szobalánynak, mérgesen rámutatva a svéd király fekhelyére -, hogy ha nem szabad őket használni, akkor minek tesznek a szobákba ilyen műemlékeket?

- Még hogy nem volna szabad használni? - csapta össze megint a kezét. - Igazgató urunk a haját tépi, hogyha ezt a földön fekvést szóba hozzuk előtte. De hát a vendég akarata: parancs - mondta, és nagyot sóhajtott.

- Azt akarja mondani - kérdeztem hitetlenkedve -, hogy a vendégek ragaszkodnak a földön alváshoz?

• Úgy látszik, ez most a divat - mondta lemondó arccal.

...Negyednap délben a feleségemet félrehívta a diadémos hölgy. Sokáig tárgyaltak, egy sarokba behúzódva. Amikor visszajött, zavar látszott az arcán. Érdeklődésemre azt válaszolta, hogy egy panaszos levelet kellett aláírnia.

- Az igazgatóra haragusznak - válaszolta további faggatásomra.

- És miért haragusznak az igazgatóra?

- Mert nem hajlandó leereszteni az úszómedencéből a vizet - mondta a feleségem.

- Miért kellene leereszteni az úszómedencéből a vizet?

- Mert a vendégek azt szeretnék, ha odajárhatnának szükségre - magyarázta a feleségem.

- De hát ott a vécé a fürdőszobájukban - mondtam elképedve.

- Azt mondják, hogy így romantikusabb - válaszolta a feleségem.

Fölpattantam.

- És te aláírtad ezt a hülyeséget?

- Hát mit csináljak? - mondta vállat vonva. - Az összes nő aláírta, egytől egyig.

... az igazgató teljesen elvesztette a fejét. Kivette a szeméből a monoklit, és üvegkuckójába húzódva, estig hideg vizes borogatást rakott a fejére.

Este azonban megjelent az étteremben. Föllépett a zenészek dobogójára, reszkető hangon jelentve, hogy fontos javaslatokat akar tenni. Az ő elve ugyan az - mondotta -, hogy a vendég szava: Isten szava, de ebben a kivételes esetben mégsem járulhat hozzá ahhoz, hogy az úszómedencéből leeresztesse a vizet. Másfelől azonban szíves örömest beleegyezik abba, hogy a vendégek a park bármely pontján latrinát ássanak maguknak. Erre a célra az igazgatóság kellő mennyiségű ásót, gerendát, deszkát és ácskapcsot bocsát a szállóvendégek rendelkezésére. Ezenfelül pedig még egy másik óhajtásnak is kész eleget tenni, melyre egyik-másik vendég már több ízben célozgatott. Telefonon érintkezésbe lépett a közelben táborozó katonai egységek parancsnokával, s annak megértő támogatásával lehetővé vált, hogy a szálloda vendégei, holnaptól kezdve, a parkban felütött sátrakba tegyék át szállásukat.

Az igazgató szavait dörgő taps fogadta. Másnap reggeltől kezdve harsány trombitaszó ébresztett álmunkból. Buzgón ástuk a latrinákat, vertük föl a sátrakat, és tömtük meg a szalmazsákokat. Az ebédlőbe be sem tettük többé a lábunkat. Hatalmas máglyatüzeket raktunk, szalonnát sütöttünk parázson, és krumplit a forró hamuban. Az Afrika-vadász elmesélte, hogy egyes félvad törzsek izzóra hevített kövek közé rakva sütik az emberhúst. Ezt is megpróbáltuk, s mindenkinek nagyon ízlett. Persze mi nem emberhúst sütöttünk, ez a gondolat föl sem bukkant.

A feleségem, aki kislánykorában sokat játszott indiánosdit, tudta a módját, hogy lehet két fadarabból tüzet csiholni. Ezzel a tudományával nagy népszerűségre tett szert, ő lett a társaság üdvöskéje, s az Afrika-vadász neki juttatta a legízletesebb húscafatokat. Így telt vakációnk, s két hét elmúltával frissen, kipihenve, testben-lélekben megerősödve tértünk vissza a fővárosba. - Örkény István novellája nyomán.

Hosszabb ideje figyelem a makrogazdasági adatsorokat. Az államháztartás – helyi önkormányzatok nélküli – június végi hiánya az éves előirányzat 87,4 százaléka volt. Az önmagában beszédes tényt kommentálhatnám is, de most megelégszem Oszkó Péter nyilatkozatának kivonatával (VH. 2011.07. 24.)

Az idei költségvetés bevételi oldalának tervezése súlyos pontatlanságokat tartalmaz. A kormány átgondolatlanul felbolygatta az adórendszert, s anélkül mondott le jelentős adóbevételekről, hogy ennek ellentételezéseként, az adóintézkedések hatása érzékelhető gazdasági növekedésben csapódott volna le.

Aggasztó, hogy jövőre nem lesz elég az eddig várt 700 milliárdos megszorítás, s egyelőre kétséges, miként teljesülhet a 3 százalékos államháztartási hiányterv, hiszen 2012-ben már nem lehet majd az egyszeri intézkedésekre támaszkodni...

A kormány átgondolatlan intézkedései nyomán, melyek egy elhibázott koncepción alapultak, sokkal nagyobb fájdalmat kell okozni a társadalomnak, mint amit az eredeti költségvetési pálya indo­­kolt volna. A megszorítások ezért szinte minden fontos alrendszert érintenek: az egészségügyet, az önkormányzatokat, az oktatást, a munkaügyi tá­­mo­­ga­tá­sokat. Ráadásul, ezt az 1000 milliárdos költségvetési lyukat a kormány saját magának ütötte, azzal, hogy robbanásszerű gazdasági növekedést várt az adórendszer átalakításától. Nos, ez a prognózis nem jött be.

Nehezen védhető az adórendszer átalakítása, (csak) a bevételi oldalon 500 milliárdról való lemondás. A munkahely-teremtési hullám ugyanis elmaradt...Nem szerencsés egy olyan adóváltozás, amely az alacsony jövedelműek helyzetén ront, egy szűk, magas jövedelmű réteget pedig preferál. Ahogy az előre látható volt, a felső fizetési kategóriákban lecsapódó többletjövedelem nyomán nem élénkült a belső fogyasztás.

*

Annyit teszek hozzá, hogy a nyereségadó tavalyi, egyébként szükséges, de hebehurgya gyorsasággal végrehajtott csökkentésére ugyanaz vonatkozik, mint amit Oszkó az idei bevételkiesésről megállapít. Joggal beszél elhibázott koncepcióról. Ilyesmit harmadik vonalbeli gazdaságpolitikus eszkábál össze, ha nem a hazai folyamatok és a külső realitások józan elemzésére, hanem a saját látomására hagyatkozik. A látomásból könnyen lesz lázálom.

Kicsoda?

Aki ezt mondta:

"Magyarországon ma minden egyes adózó befizetésének tíz forintjából hetet államadósság-törlesztésre kell fordítani..."

Tavaly nyáron egy cikket ajánlottam olvasásra: http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/08/09/Ajnlott_irodalom/

Hozzátettem, hogy politikával foglalkozóknak ez nem ajánlott, hanem kötelező irodalom.

Gratulálok  az állás ideiglenes betöltéséről hozott döntéshez.

Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a bonobók (törpecsimpánzok) erős állatok, csapatban védelmezik területüket.

A csoportokon belül a táplálékért nagy a vetélkedés. Igen mohók, és ha valami jó falat nem található nagy bőségben, akkor ha többen találnak rá, abból agresszió és verekedés lesz.

A csimpánzok és az ember génjei között a hasonlóság majdnem 99% -os. Persze ez az egy százaléknyi különbség a gének kifejeződésének szintjén nagyon sokat jelent. A vérben lévő hemoglobin-fehérjét felépítő hatszáz aminosav közül is mindössze egyetlen egy különbözik az ember és a csimpánz között.

Ezeket az alapvető azonosságokat régóta ismeri a tudomány.

A viselkedést illetően az ember és az emberszabású majmok között nagyon sok a különbség, de számos hasonlóság is van.

A csimpánz is társas lény, éppen úgy, mint az ember. Egy-egy csimpánz csapat, 40-50 állat meglehetősen nagy területet, több tíz négyzetkilométernyit foglal el A csimpánz hímek hárman-négyen-öten elég gyakran tartanak együttes őrjáratokat a területük határain, demonstrálva azt, hogy a területet magukénak tartják. A kisebb-nagyobb hím szövetségek, baráti társaságok kialakulása jellemző tulajdonsága a csimpánzoknak. Az őrjáratok során sok a konfliktus a szomszédos csapatok hímjei között. Gyakran összeverekednek. Ha egy nagyobb csapat egy magányos hímmel találkozik azonnal megtámadják, gyakran meg is ölik. Ezeket a támadásokat nem kísérik a csimpánzagresszió viselkedésformái, amelyek a saját csapaton belüli konfliktusokat jellemzik. A területvédő hímek a prédaöléssel kapcsolatos viselkedésformákat használják. A szomszéd csapatok hímjeit tehát megölendő prédának, zsákmánynak tekintik. (Csányi Vilmos nyomán.)

Így megy ez ott, ahol nincs emberi kultúra, civilizáció, állam, törvény, és kormány.

Ebben a blogban, mintegy másfél éven át, szemügyre vettem jó néhány statisztikai adatot. Ezek azt bizonyították, hogy 2006 és 2009 között a makrogazdaság mérlegszerű mutatói lényegesen javultak. Kiterjed-e az a megállapítás az akkori kormányzati időszak egyéb, vagy általános teljesítményére? Nem, nem terjed ki. Egyetlen nézőpontból vizsgálódik. Minden folyamatot, a kutatás szabályai szerint, a maga érdeme szerint kell megítélni. Tényszerűségei bármilyen általánosító összegezés előtt viszonylag elkülönítve szemlézendők. 

A szóban forgó időszak első éveiben sikeresen, habár egyáltalán nem teljesen végrehajtott egyik feladat az államháztartási mérleg kiegyensúlyozása volt. Ez mérséklő hatást gyakorolt a külső finanszírozási szükségletre. A nagyobb feladat, az államháztartás szerkezetének átalakítása, nem teljesült. Ám a tények tükrében tarthatatlannak bizonyult az az állítás, hogy a balközép-liberális kormányzás idején a legtöbb makrogazdasági gazdasági mutatót tekintve Magyarország jelentősen rontott korábbi pozícióján. http://href.hu/x/f260

Nem kell félni elismerni, hogy az említett, különös vizsgálati szempontból az a koalíció eredményes volt. Van, aki attól is megijed, nehogy már ebben a pozitív összefüggésben említődjék meg az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc személye. Ugyan most divat tücsköt-bogarat összehordani annak a koalíciónak a makrogazdasági gyakorlatáról, de ez a divat engem teljesen hidegen hagy.

 A számok egyik önálló csokrának áttekintése után tértem át a másik csokor, a növekedési jelzőszámok szemlézésére. Az egyensúlyi feladat régi szerkezetben történő teljesítése miatt, ezek valamelyest tényleg romlottak. A korszak utolsó éveiben a nemzetközi válság miatt következtek be negatív változások. Továbbá amiatt, hogy a vezetés helyzete, nem elhanyagolható részben saját hibái miatt, megrendült és így reformtörekvései kudarcba fulladtak.

Békesi László írja, hogy Bajnai Gordon kormánya szűk egy év alatt az ország számára hasznos és eredményes munkát végzett, a miniszterelnök pedig higgadt, felelős államférfiként irányította a gazdasági krízis menedzselését. Ugyanakkor – a nyugdíj- és adórendszer módosításán túl – nem volt ideje és ereje az államháztartás évtizedek óta halogatott gyökeres reformjának elindítására. http://href.hu/x/f27v

A fenti hivatkozásokkal kívántam kikerekíteni beszámolóimat a kormányváltás előtti makrogazdasági fejleményekről. Ezek is befolyásolták, jóllehet nem határozták meg a tavalyi esztendő második felében történt változásokat. Békesi ezeket is említi.

2010-ben a GDP 1,2%-kal nőtt, ami meghaladta az eredetileg tervezett 0,9%-os növekedést.

A magyar export 20%-ot közelítő növekedési üteme és az attól elmaradó importbővülés soha nem tapasztalt nagyságú aktívumhoz vezetett a külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegben. Az 5,6 milliárd euróra duzzadt exporttöbblet azt eredményezte, hogy a magyar gazdaság folyó finanszírozása már nem szorult drága külső forrásokra.

Az új kormányzati ciklus makrogazdasági történéseinek elemzése külön jegyzeteket igényelne.

Hogyan lehet tartósítani a jelenleg kormányzók uralmát a parlamentáris demokrácia megszüntetése nélkül? 

Ezt az teszi lehetővé, hogy a parlamentáris demokrácia meglehetősen laza általános fogalom. Ha néhány részletes ismérv nem szűkíti és szigorítja, akkor sok minden belefér. A mai hatalom konzerválása is, például az alábbi forgatókönyvnek megfelelően. 

Az új alaptörvény érvényben hagyja a négyévenkénti, szabad országgyűlési választásokat. (A parldem fő formai kritériuma kipipálva.) 

A köztársasági elnök, az országgyűlés és a kormány viszonyát, továbbá felváltásuk mai szabályait sem változtatja meg lényeges módon. 

Újonnan kreál egy kancellári méltóságot. Ilyesmivel is találkozunk mintaként szolgáló polgári demokráciában. Ezt a funkciót azonban „nemhagyományos”, kreatív módon alakítjuk ki. A miniszterelnöktől (és az elnöktől) különböző tisztségviselő lesz. 

Átveszi a miniszterelnök mai jogosultságainak és felelősségeinek egy részét. Azt a részét, mely a nemzeti együttműködési berendezkedés megőrzéséhez szükséges hatalmi folytonosság szempontjából alapvető. 

A kancellárt a törvényhozók két harmadának szavazatával választják meg kilenc évre. Szégyenlősebb verzió: hét évre. 

A négyévenkénti parlamenti választás, ezzel együtt a kormány le és felválthatósága, a jelzőkkel nem konkretizált demokrácia fennmarad. 

Q.e.d.

 Az egységes személyi jövedelmi adókulcs bevezetését kezdettől fogva az egyik párt szorgalmazta. A legtöbb rendszerváltó politikai erőhöz hasonlóan ma már ők sincsenek törvényhozói helyzetben. A lineáris adó, egyébként azonos körülmények között, az átlagnál magasabb keresetűek, a felső középosztály, a nagypolgárság számára kedvező. Alkalmazása mégsem feltétlenül antiszociális, ha a szegényebbek más formában ellentételezést kapnak. Jól megalapozott helyzetelemzés és szakmai célszerűségi érvek akár a bevezetését is indokolhatják, az említett kompenzáció mellett. Az ebből kiinduló hatástanulmányok szerint lehet megítélni a jelenleg előirányzott lineáris - 16%-os – jövedelemadót.

Azok, akik most kormányzati státuszban bevezetik, annak idején ellenzéki pozícióból összpontosított támadást indítottak a hasonló ajánlásokat beterjesztő közéleti szereplők ellen. Nem várom el tőlük, hogy ugyanazt mondják most, mint akkoriban. Illene azonban elismerni: a jelenlegi kormány a lineáris adóztatással az egyik korábbi kormánypárt javaslatait valósítja meg. Nem kellene riadozni a folytonosság elismerésétől egy sor más területen sem. Elismerése amúgy nem értékítélet, mivel jó és rossz folytonosság egyaránt létezik.

Csupán a véleményemről tájékoztató megjegyzésként, lakonikusan állást foglalnék arról, hogy az imént említett „ helyzetelemzés és szakmai célszerűségi érvek” alapján helyeslem-e a mostani bevezetést.

Nem helyeslem.

De az erre vonatkozó argumentáció kifejtése, terjedelmi okokból külön jegyzetet igényelne.

Obama gazdasági vezérkarát két évvvel ezelőtt jellemeztem. http://href.hu/x/da03

Abból a magasan kvalifikált csoportból már kivált Chr.D.Romer asszony, a gazdasági előrejelzések felelőse. Most pedig Lawrence H. Summers távozását jelentették be. Ő vezette le a pénzügyi szabályozó rendszer reformját és a majd' 800 milliárd dolláros ösztönző csomag elfogadtatását. - Timothy Geithner pénzügyminiszter (Treasury Secretary) marad.

A kisebb rangúak közül Peter R. Orszag költségvetési igazgató ment máshová, Rahm Emanuel elnöki stábvezető pedig Chicago polgármesteri székére pályázik.

Helyettük új emberek jönnek. A cserék megfelelnek  az adminisztrációk félidőben szokásos átrendezési gyakorlatának. Ám ennél fontosabb a novemberi kongresszusi választásokkal összefüggő  aktualitásuk. A gazdasági helyzet miatti elégedetlenség a Demokrata Párt súlyos vereségét okozhatja.

Régi történet új redakcióban.

Egy szenior anyagi vitába keveredett a csapossal. Otthoni tekintélyére hivatkozva magától értetődőnek mondta, hogy az igényét ki kell elégíteni. Szó szót követett, végül a két kidobó eléggé támadónak ítélte a követelőzést. Egyikük, inkább mímelően, kissé fültövön csapta és kipenderítette a lebujból.

Az öreg otthon mindezt elpanaszolta a fiatalabbik családtagnak. Az egy nagyon energikus, határozott ember volt. Keményen meg szokta védeni a maga igazát, ha vitában vehetett részt. Most is emelt hangon szólt. „Cseppet se búsuljon, öreg. Ráncba szedem én őket.”

Visszamentek, az öreg kint várt. A fiatalabbik bement és a szokott stílusában kezdte előadni a követeléseket. Nem várták ki a végét, hanem akkora flemmet kapott, hogy a fal adta a másikat. Amikor szédelegve feltápászkodott, a másik kidobótól jött a tasli. Alig találta meg az ajtót.

„Menjünk haza, öreg, itt nagyon erős emberek vannak.”

ÉS MÉG DICSEKSZIK IS VELE

Bokros Lajos cikkével foglalkozom Szabó Brigitta ismertetése alapján. (NOL 2010. szeptember 2.)

A cikkben fél tucat válasz olvasható arra a kérdésre, hogy mi bukott meg?

1. A cím szerint az euró, már az évtized közepén.

2. A rövid szövegelőzetes szerint az euróövezet. 

3. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amikor a németeket és a franciákat nem lehetett túlzott deficit eljárás alá vonni. „A paktum tehát megbukott.” 

4. Az eurózóna vezetői a válságban csak bukdácsoltak, és folyton haza pillantgattak. Eszerint ők buktak meg. 

5.Végül, a görög ügy kapcsán: „idén felmerült az elvi esélye annak, hogy a rendszer szétesik.” Szóval csak idén és csak a veszélye merült fel.

 Tisztázzuk: maga az első pontban említett valuta nem azonos a többi pontokban felsoroltakkal. Azok a valuta működését, alkalmazóinak sikereit és kudarcait befolyásolják. Másfajta stabilitási egyezmény mellett kisebbek lettek volna a kudarcok. Gazdaságpolitikai koordináció és kiegészítő intézmények létezése esetén a közös valuta egészségesebbé tehette volna a gazdasági konjunktúrát. 

Az euró és övezete nem bukott meg.

A fogalomszerkezet fenti pongyolaságai ellenére a szerző joggal tulajdonít nagy fontosságot a közös valutának. A teendőket is helyesen vázolja. 

„Az euróövezet tartósan a világgazdaság egyik legnagyobb gazdasági egysége, a globális növekedés egyik legfontosabb forrása lehet: ha válságban is működőképes intézményei vannak, ha újratárgyalják a Stabilitási és Növekedési Egyezményt, és annak egyértelmű, politikailag kikényszeríthető szabályai lesznek, ha megerősödik az Európai Központi Bank önállósága, ha összehangolják az Európán belüli költségvetési politikák alapelemeit. És végül szükséges hozzá a mélyreható, szerkezeti reformok kritikus tömege.”

Aki teheti, olvassa el Tóth Levente cikkét a bankkonszolidációról.

http://href.hu/x/cxlp

Udvarias társalgási modorban neveztem ajánlott irodalomnak.

Politikával foglalkozóknak, oktatási szóhasználattal: kötelező irodalomnak tekintem.

Aki nem olvassa, vagy nem akarja megérteni, ne politizáljon.

Az utóbbi hetek bizonytalanságai ellenére az USA szenátusában sikerült megőrizni a pénzügyi felügyelet szigorításához szükséges három republikánus szavazatot, ezzel a 60-as elfogadási küszöbérték teljesült. (A közvetlen előzményeket legutóbb három bejegyzésben kommentáltam.) Végül csütörtökön a washingtoni szenátus 60-39 arányban jóváhagyta a pénzügyi reformcsomagot. A demokraták a mélyreható egészségügyi reform után elfogadtatták az átfogó pénzügyi reformot is.

A bankszektor működésének megszigorítása, a Wall Street-i szabályozás átfogó reformja nagyobb pénzügyi biztonságot fog hozni Amerikának. És a világnak, mert az eddigi gáttalan szabadosság a bankokon kívül az állampénzügyekre is súlyos veszélyt jelentett. A pénzbőség, a könnyű kölcsönszerzés lehetősége annak idején nyakló nélküli költekezésre sarkallta a választók kegyeiért versengő politikai erőket Magyarországon is.

A csomag új fogyasztóvédelmi intézkedéseket tartalmaz, megkönnyíti a rendszer egészét veszélyeztető cégek felszámolását, a kockázatos pénzügyi műveleteket pedig korlátozza.

Scott Brown  Republikánus szenátor többé nem támogatja, ha a kb. 17 milliárdos ($)bankadó benne marad a csomagban. Nélküle viszont a Demokratáknak a Szenátusban nincs meg a csomag elfogadásához szükséges 60 szavazatuk. Akkor Obama mégsem írhatja alá július negyedikén a törvényt.

 Az amerikai kongresszus két házának képviselői összefésülték a pénzügyi ellenőrzésről hozandó törvény két legfontosabb elemét. Először is, a FED biztonsági hálójának garanciáit élvező bankok csak minimális mértékben kereskedhetnek értékpapírokkal a saját számlájukra. Ez a limit saját tőkéjük három százaléka, illetve a forgalmazásuk tárgyát képező idegen befektetési alapoknak szintén három százaléka lehet. Kidolgozójáról, a FED volt elnökéről Volcker -törvénynek nevezik.

Másodszor, a származtatott értékpapírokkal való kereskedelmet külön leányvállatokba kell kiszervezniük, melyek kockázati gazdálkodása nem veszélyeztetheti a bank általános tevékenységét.

A Wall Street nagyobb cégeinek egy része az utolsó percig próbálta megakadályozni a szabályozás elfogadását. Pontosan tudták, hogy miről van szó. Arról, amit legutóbbi blogom címében így neveztem: "Zabla a Wall Streetnek".

A mostani egyeztetés sikerét  az elnök joggal tekinti a témában elért áttörésnek. Kilencven százaléka annak, amit törekedtem elérni, mondotta. Nincs érdemi akadálya a törvény megszavazásának.